Gyermekágy

Furcsa dolog ez a gyermekágy.

Mikor az első fiamat vártam, így utólag nem is értem miért, de azt hittem, hogy majd kibújik a baba, a hasam szépen visszaáll (na jó, marad egy kis túlsúly) és én –hoppsz!- olyan leszek, mint régen. A mindenféle magazinokban a legdurvább rémtörténeteket olvastam arról, hogy mi történhet a terhesség alatt, meg szülés közben, de arról egy büdös mukk sem volt sehol, hogy mi jön utána, szóval hideg zuhanyként ért, hogy mindenem mocskosul fájt, hogy a baba-mama szobában úgy kellett ellátnom a babát, hogy én magam szorultam volna ellátásra. A kisfiam nem akart szopni az Istennek se, pedig aztán ha valaki, én mindent megpróbáltam. Az alsó felem még hetekkel később is nagyon (!) fájt, a kialvatlanságtól olyan voltam, mint egy őszi légy, és szorongva vártam a napot, amikor a férjem visszamegy dolgozni, és én teljesen egyedül maradok … hogy fogom én ezt … egyedül? És dunsztom sem volt, hogy azok, akik fitten és kiegyensúlyozottan, boldog mosollyal az arcukon tologatják a babakocsit: azok hogy csinálják? Miért nem álmosak? Nekik nem fáj semmijük? Hogy csinálják, hogy nekik megy a szoptatás? Csak én vagyok ilyen kripli…

Amikor a második fiam született, már vidéken laktunk, persze épp építkeztünk (mikor máskor?) és anyósoméknál laktunk. Másik kórház, másik orvos. Itt nem volt baba-mama szoba, 3 óránként hozták a babákat szoptatásra. Én csodálkoztam a legjobban, amikor sikerült. Sikerült! Hahá! Szoptattam, tényleg szoptattam, igaz, csak pár hónapig, és igaz, hogy hozzá kellett kicsit táplálni, de akkor is szoptattam. A baba kibújt délelőtt 10-kor, délben már röhögve ültem egy kemény széken és a 2 éves kisfiam az ölemben ugrált, fájdalom sehol. (na jó, biciklitúrára azért nem vállalkoztam volna) Akkor azért megnyugodtam, hogy talán mégsem az én fájdalomküszöbömmel van a probléma, ahogy anno egy másik anyuka kedvesen megjegyezte.

A harmadik kislány lett, most 6 hetes. Egyik éjszaka, amikor szoptattam az én tisztán anyatejes gyönyörűségemet, azon mosolyogtam, hogy mennyivel másabb most ez a gyermekágy, mint az előző kettő… Ő császárral született (4, 5 kg volt, nem fért ki :-)), első nap ugye csak mosolyogtam rá, aztán meg 3 óránként hozták ki nekem – aludni. A kórházi „szoptatások” abból álltak, hogy kihozták, a nyakamba büfögte a tápszert, amivel megetették, aztán ájultan aludt, míg el nem vitték. Csak azért nem bőgtem, mert elhatároztam, hogy szoptatás miatt bőgtem én már eleget, többet nem fogok. És melyik gyerekemből lett a tisztán anyatejes, 6 hetesen 5,5 kg-os baba? Hát belőle, akiből a nagykönyv szerint a legkevésbé kellett volna. (Ennek nem csak a lelkem, a testem is örül, mert 6 hét alatt úgy lepattant rólam 5 kg, mint a sicc, pedig két pofára tömöm magamba a csokit :-))

Meg azon is mosolyogtam, hogy az első kisfiammal tényleg óriási kalandként éltem meg, amikor egyedül maradtam vele a lakásban…most meg…hehe…ugye itt van egy középsős meg egy elsős kisfiam, akik ugye éhesek, szomjasak, és vasalt ruhát illik rájuk adnom reggel, házit kell ellenőriznem, kérik a mesét, igénylik a társast … azért mázlista vagyok ám, Drágaember szerencsére most újított be egy Xbox-ra, az eléggé lekötötte őket, a nagyszülők meg nagyon sokat segítenek.

De ugyanakkor a gyerekágyi időszakra esett 2 farsang, (amire idén boltban vettük a jelmezt, de a jótékonysági büfébe azért sütöttem sütit meg pogácsát + az ovis farsang nálunk vendégvárós, jön a nagy család, akiket vendégül látunk ebédre), egy szülinap, amit összcsaládilag is megünnepeltünk, és külön bulit is rendeztünk (15 gyerekkel + az enyémek, ennyi meghívót gyártottam le + a tortát + a torta tetejére ennyi pillecukor madarat), mindennek a közepébe a 3. héten felhívtak egy cégtől, amelyiknek néha itthonról bedolgozom, hogy lenne itt egy kisebb feladat, és ebben a válságban ki meri az ilyesmit visszautasítani?

És a két kisfiam is mikor máskor szedne össze valami köhögős kórságot, mint most, nehogy már unatkozzak éjszaka, amikor Nelli elszundít. (Az alapállás az lett volna, hogy én külön szobában Nellivel, hogy ők tudjanak aludni, Drágaember  meg a fiúkkal. De ha az én uram elalszik, ágyúval se lehet felébreszteni, én a ház másik feléből hallom, hogy köhög a gyerek, kiabálni nem akartam, ha meg már felkeltem és elmentem odáig, akkor meg már minek költsem fel? Egy este átfutott az agyamon, hogy felhívom telefonon – mindketten telefon mellett alszunk, az az ébresztőnk -, hogy  “nem hallod, hogy köhög a gyerek?!?!” de aztán letettem róla :-))

Különben is egy angyalherceg volt, kezdetekben reggel mindent megcsinált egyedül, csak akkor ébresztett fel amikor indultak, hogy zárjak be. Ez mondjuk azzal járt, hogy sikerült ráadnia Vincére azt a valahonnan örökölt rózsaszín-narancssárga (ellenben jó meleg) harisnyát, amit csak korizáshoz szoktam ráadni az overál és +zokni(k) alá, valamint egyik nap póló helyett egy sportmezt. Továbbá felvették azt a szokást, hogy a reggelit az ágyunkban, tévézés közben fogyasztják el. (értsd: dunna tetején félálomban kanalazzák a müzlit)

Mivel Nelli cicifüggősége miatt 1 óránál tovább nem tudom elhagyni a portát, Drágaember két szülőin is kénytelen volt részt venni, mindkétszer látványosan szenvedve indult neki, na azt megnéztem volna szívesen egy ipari kamerán keresztül! Állítása szerint jól viselkedett, de az egyikre a tesójával ment (egy csoportba járnak a gyerekeink), a másikon meg  egyik haverja mellett ült,  asszem első alkalommal behúzott nyakkal közelítek majd a pedagógusok felé 🙂

Na szóval, olyan ez kérem, mint a futás. Először az ember pár méter után kiköpi a tüdejét és sajog mindene, aztán egyre könnyebb lesz, egy idő után meg már úgy futja körbe a háztömböt, hogy nem is szuszog. Viszont akárhányadik gyerekről is legyen szó, ez az aszkéta életmód kikészít. Az még hagyján, hogy piálni nem lehet, de a doki a lelkemre kötötte, hogy “aput 6 hétig csak simogatjuk”. Na kérem, a 6 hét letelt, ma akartam menni kontrollra, hogy minden ok-e, de nem volt időpont, csak csütörtökre, amit udvariasan tudomásul vettem, bár megfordult a fejemben, hogy bekönyörgöm magam: értse meg doktor úr, ma akarok menni, én ma este már szexelni akarok a férjemmel!