In memoriam Szundi

Úgy 3 éve vettünk egy kerti törpét.  A fiúk kisírták. Tulajdonképpen ők vették, mert locsolkodáskor kaptak pénzt valamelyik rokontól, azt költötték törpikére. Aranyos portéka különben, Szundinak hívják, van ásója és lámpája is, ami napelemmel működik, a sötétben világít. Na, anyukámtól meg is kaptam, hogy micsoda giccs, és jajjj, és hűha, és a gyerekek ízlését rontom, és hogy engedhetem meg az ilyesmit, oh. Hát ha egy törpikétől megromlik az ízlésük, akkor már rég rossz, különben sem dísz szerepet tölt be, hanem egy darabka mesevilág a kertben, én is vágyakoztam egy ilyen után kiskoromban, de én sosem kaptam, hála anyukám klasszikus úri ízlésének.

Már a megérkezése is jól kezdődött. Mint már említettem, a mi kis Szundinknak van ám egy kis lámpája is, ami világít a sötétben. Már ha be van kapcsolva. Na, ilyen bonyolult műveleteket már nem lehet rám bízni, panaszkodtam is Drágaembernek, hogy nézze már, hát ez a Szundi nem világít, pedig háromezer forintért illene még legyet is fognia… mire megkérdezte, hogy bekapcsoltam-e. Persze nem kapcsoltam be. Drágaembert érdekelte a dolog, és úgy, ahogy volt, egy szál alsógatyában nekivágott a koromsötét (és ez most nem túlzás: _korom_sötét_) kertnek, hogy megvizsgálja a törpét. Megtalálta, bekapcsolta, világított. Na és ebben a pillanatban elképzeltem, hogy mekkorát nézhetett a szomszédasszony, ha mondjuk ágyazás közben épp az ablak felé nézett, és a nagy fekete sötétségben egyszer csak hirtelen kigyulladt a fény és ott áll Drágaember alsógatyában, kezében egy kerti törpével .

Nos, abból a klasszikus úri ízlésből belém is szorult valamennyi, mert bár befészkelte magát egy kerti törpe a portára, azért meggyőztem a gyerekeket, hogy a legjobb helye hátul  a málnásban van, egy békalyuk mellett, hogy őrizze a termést és segítsen a kis békáknak hazatalálni.  De persze ez csak egy darabig működött , mert Szundi lassan de biztosan araszolt a ház felé, végül főhelyen, a sziklakert tetején kötött ki.

Aztán tavaly, amikor Keszthelyen nyaraltunk, egy út menti árusnál kinéztem egy helyes kis kertbe való kerámia mécsestartót, és vesztemre szóltam Drágaembernek, hogy ha legközelebb itt megyünk el, álljon már meg. A vége persze az lett, hogy a mécsestartó mellett gazdagabbak lettünk még egy kerámia egérrel (a kis csíkos pulcsijával úgy nézett ki, mint Rumini:-)), egy kerámia gombával, és egy kisebb kerti törpével is.  Hiába ajánlgattam ezúttal az eprest, ezek mind beköltöztek a sziklakertbe Szundi mellé. Elszámoltam magamban tízig. Aztán százig, és közben emlékeztettem magam, hogy a gyerekek ebben nem a díszt látják, hanem a mesét, és jó képet vágtam a dologhoz. (azért minden vendégben színpadiasan sóhajtozva tudatosítottam, hogy nem az én ötletem volt és hogy Drágaember engedte meg.)

Most, hogy kitavaszodott, és a fiúk kiszabadultak a kertbe, a féktelenségüknek egy adag száradó ruha és egy csoport épp kibújó tulipán mellett áldozatul esett szegény Rumini is, volt nagy sírás. Aztán délután viszem ki a szemetet, látom, ott fekszik a kukában szegény Szundi összetörve. Hát ezzel meg mi történt? – Drágaember jelentőségteljesen a pulyák felé int a szemével. Ezt is összetörték?! Mi van ma velük?  – És velem mi van? Bakker, végre fogynak a kerti kütyük, én meg szomorkodom? De miért pont Szundi? Szundi –bármennyire is szerettem volna a málnásban tudni – a szívemhez nőtt.

Talán mert neki köszönhetem azt a nyugodt egy órát, amit a fiaim a csomagolásául szolgáló hólyagos fólia akkurátus kipukkasztgatásával töltöttek? (aki ezt nem tudja helyén értékelni, az még sosem töltött egy istállóbontással, sitt szállítással, tereprendezéssel és járdaépítéssel megspékelt nyarat egy 2 és egy 4 éves tornádó üzemmódú kölök társaságában – komolyan elkezdtem kutatni, hogy hol árulnak ilyet méterre)

Vagy mert felébredt bennem a kislány, aki oviból hazafelé vágyakozva nézte mások kertjében a törpikéket?

Vagy mert a hótakaró nagyságát nem cm-ben mértük, hanem azon, hogy meddig ér Szundinak?

Na mindegy, a lényeg, hogy ott álltam a kuka fölött, hallgattam, ahogy Drágaember arról papol, hogy majd megtanulják, hogy vigyázzanak a dolgaikra, és csak annyit mondtam nagyot sóhajtva, lebiggyesztett szájjal, hogy  „Ezt még az első kis zsebpénzükből vették”… – Ők vették? – Ők bizony. Nem emlékszel, locsolkodáskor kaptak valakitől pénzt, azon vették… – Hm…na jó… akkor veszek nekik egy másikat…

Ok, tudom, mit gondolsz most, de a sziklakert mellett is van egy békalyuk, és a kis békáknak haza kell találniuk!:-)