Rotakapa

Drágaember egyik nap azzal jött haza a Tescoból, hogy milyen jó áron lehet rotakapát kapni és – büdös üzemanyaggal működő, sokba kerülő, nagy helyet foglaló gép lévén-  behúzott nyakkal érdeklődött, hogy ugyan mit szólnék hozzá, ha vennénk egy ilyet. Legnagyobb meglepetésére ahelyett, hogy emlékeztettem volna rá, hogy egy hete még a válságra való hivatkozással fúrta meg az ikeás függönyös, 3000, azaz háromezer forintos projektemet, elkezdtem ugrálni, hogy hurrá, hurrá! Már évek óta vágyom egy rotakapára! – egy ideig bizalmatlanul méregetett, hogy ez vajon irónia vagy a sok éjszakázás ment az agyamra és olyan hangon, amit a pszichiáterek használnak, amikor a páciens “hangokat hall”, érdeklődött, hogy mégis mit szeretnék én csinálni egy rotakapával. Én meg pontosítottam a képet, miszerint hát az én álmaimban az a rotakapa tulajdonképpen az ő kezében volt, és olyan fain, rögmentes, finom, morzsalékos földet varázsolt vele nekem az ültetéshez, mint amilyet a szomszéd Misi bácsi a kertjében.

Na szóval neki is vágott az új szerzeménnyel a kertnek, és bár a Misibácsikertje minőségtől még fényévnyire vagyunk, de azért nem is gereblyével kellett a sárgadinnye nagyságú rögöket szétverni. El is ültettük a salátát, borsót, répát, hagymát, petrezselymet.

Eddig a veteményes körül mindig meghagytam a jelölő spárgát, hogy tudjam, meddig van vetve, meg a fiúknak is egyértelmű legyen, hogy min nem dzsalunk keresztül. Csak aztán ott is felejtettem mindig. Egy idő után benőtte a haszonnövény, aztán meg a gaz. Nem kicsit. Nagyon. És amikor Drágaember fűkaszával nekiállt „gyomlálni”, akkor biza úgy feltekerte, mint a pinty, és még örülhetett, ha a bot, amire ki volt feszítve, nem vágta lendületből fejen.

A minap az új rotakapával nekiesett egy susnyásnak, ami múlt ősszel kimaradt a szántásból, majd kis idő múlva leállt a gép, következett 5 perc nonstop szentségelés, majd harcias tekintettel indult felfelé a házhoz. Ledobott elém a kerti asztalra egy gombolyag földes-dudvás megtépázott spárgát, mélyen a szemembe nézett és közölte, hogy a veteményesben ezentúl  _NEM_AKAR_MADZAGOT_LÁTNI_- mire én, hogy jólvanna, és akkor hogyan fogjuk egyenes sorba ültetni a magokat?- mire ő, hogy ültetés alatt maradhat, de aztán kifelé! – és így is lett, sokatmondó tekintettel fel is tekerte, mikor végeztünk. Én érdeklődtem, hogy akkor a gyerekek majd honnan tudják, hogy hová nem lépünk, mire ő, hogy szerintem nem látnak a szemüktől? Mire én, hogy szerintem nem, még akkor is áttrappolnak rajta, amikor rikító neonsárga zsinórral van körbekerítve, hát még így! Mire ő megismételte a mélyen a szemembe nézős jelenetet azzal, hogy _NINCS_MADZAG_. Na, majd meglátjuk. Remélem a pulyák komolyodtak valamit tavaly óta… vagy legalábbis jobban leköti őket a másik nemszabadaközelébemenni dolog:  a gangfelújítás során keletkezett sitt kupac.