Pampalini itt… klónsisak ott…

Tomikám 5 éves. És milyen komoly nagyfiú lett! És fogalmam sincs, hogy mikor … Magas, erős, jó kiállású kis legény, huncut szemekkel az elálló fülei között. Iskolásoknak ajánlott videojátékok pályáit csuklóból megoldja, olyan LEGO űrhajókat meg robotokat épít csak úgy a saját feje után, hogy csak pislogok, minden fára muszáj felmásznia, nem nyugodott, míg meg nem tanult menni Vince nagy biciklijével, a kutyáról egyszerűen nem lehet lekoptatni, és a karján-lábán nincs 5 cm2 felület plezúr nélkül . És imádja a ketchupot és a majonézt. Meg a System of a Down-t. Meg a csillagok háborúját. Meg Pampalinit. Apja fia…

A szülinapi bulija idén Pamplainis volt. Hát volt olyan szülő, akivel úgy jártam, mint Karácsony előtt a játékboltosokkal, akiknek lövésük sem volt, hogy kicsoda-micsoda az a Kipp Kopp és Tipp Topp.  Ami még hagyján, na de most komolyan: hogy lehet Pamplainit elfelejteni?:-)

Tomi szülinapja a kedvencem az évben. A háromból egy gyereket sikerült meleg időszakra időzíteni. Tomi szülinapján mindig jó idő van, virágzik a jázmin, érik az eper. A kert nagy, szóval nem kell helytakarékosságból kurtítani a meghívottak listáját. Ami igencsak hosszú. Tomi ugyanis megörökölte a bátyja barátait (kis korkülönbség van, és hát mindkettő fiú) + ugye neki is lettek kis barátai a saját ovis csoportjában.  Idén azonban még a tavalyinál is többen lettünk, Drágaembert borogatni kellett, amikor megtudta, hogy 24 gyerek fog itt szaladgálni + a szüleik. Elég látványosan forgatta a szemeit, de mondtam neki, hogy hagyja abba, mert 1. még a végén én is pánikolni kezdek, 2. ha arra a mondatra vár, hogy „nyugi, majd én mindent megcsinálok, neked semmi dolgod ezzel”, hát ne is álmodjon róla. Azért egy kicsit csak bepánikoltam, úgyhogy megkértem a sógornőimet, hogy süssenek már 1-1 tepsi valamit, meg a barátnők „mi lenne, ha hoznék egy kis sütit/pogácsát?” felajánlásaira is lecsaptam.

Drágaember épp szabin volt egy hétig, kerítést épített a kert és a gyümölcsös közé és lemeszelte a tornácot.  Az ütemterv szerint ezzel a bulira kész is kellett volna legyen, de miért is menne már valami nálunk terv szerint. Ugyanis amikor kiirtottuk a susnyást, aminek a helyére került a kerítés, akkor derült ki, hogy ott valaha két brutális méretű akácfa állt, és a rönkök még mindig ott vannak. A kézi erővel való eltávolításukról rövid úton kiderült, hogy mission impossible, hívtunk hát egy bobcat-et, amivel sikerült ugyan, de egy másik akácfa gyökere úgy megsérült az akció közben, hogy azt is ki kellett vágni.  Szóval a buli reggelén a szép kerítés helyett állt a kertben pár leásott oszlop, a kert közepén egy nagy rakás léc, két bazi nagy gyökerestől kifordított rönk, meg egy kidőlt fa. Csak tudnám, hogy miért csodálkozom én ezen. A csoda az, hogy a tornác le lett meszelve. Persze a bringákat nem vittük arrébb, úgyhogy most mind úgy néznek ki, mintha elkapták volna a bárányhimlőt, és lekezeltük volna azzal a fehér rázókeverékkel.  A buli kezdete előtt két órával elkezdtem toporzékolni, hogy azokat a fákat meg léceket pakolják át a kert sarkába, mert mindjárt itt fog szaladgálni…khm…sok gyerek. És hogy NEM. VAGYOK.  IDEGES! És hogy ne nézz így rám, akkor is el kellene pakolni, ha csak 10 gyerek jönne! És…és …és  a kutyÁD már megint megzabálta a kánáimat!

Valami csoda folytán a tortával már előző nap készen lettem. Persze volt az a pont ,amikor legszívesebben kivágtam volna az ablakon.  Kb. akkor, (úgy este fél 12-kor), amikor épp a pillecukor fondanttal próbáltam bevonni a tortát, és Nelli rázendített, és bár Drágaember próbált segíteni, csak bömbölt, és próbáltam sietni, és persze elmértem a méretet és el is szakítottam, és a drapp fondant túl nyúlós lett, a zöld meg morzsalékos, és a zsiráfos kiszúróból sosem sikerült egyben kivenni a sárgát… hát ilyenkor mindig megfogadom, hogy jövőre rendelem a tortát.

De a gyerekeknek tetszett, és ez a lényeg. Fújt a szél, szóval esélytelen volt égő gyertyákkal kivinni az ünnepelt elé a kertbe, de sebaj, az egyik apuka kitalálta, hogy akkor gyújtsuk be a tűzijátékot.  Hát…ööö..igen. Ez az, amitől én a frászt kapom. Én már anno az esküvőnk előtt is megkértem az anyakönyvvezetőt, meg a papot is, hogy igazán megható és roppant eredeti dolog ez a mindketten fogunk egy égő gyertyát és meggyújtunk közösen egy harmadikat, de ha lehetséges, hanyagoljuk a közelemben a gyúlékony dolgokat, mert ha tüzet fog a több mázsa tüll a ruhámon, még időm se lesz letépni magamról. (apukám lemondó sóhajjal érdeklődött, hogy aranyos kislányom, láttál-e már lángoló menyasszonyt, mire én, hogy nem, de nem is szeretnék én lenni az első) Az anyakönyvvezető tiszteletben is tartotta a kérésemet, de a katolikus pap valószínűleg úgy gondolta, hogy ez az eretnek protestáns amúgy is a máglyára való, úgy a kezembe nyomták az égő gyertyát, mint a pinty. Később mondtam Drágaembernek, hogy ne értse félre, majd ha nézegetjük a képeket, a bepánikolt fejem nem neki szólt. Na és akkor ÉN (!) vigyek ki egy tortát egy ilyen szikrákat köpő istenverésével a tetején?!  Hát én azt igazából úgy képzeltem, hogy majd leteszem az asztal közepére, ott biztos távolságban van mindenkitől, majd a bátor Drágaember begyújtja, én meg gyönyörködöm. Bakker, leizzadtam, mire az asztalra tettem…

Nelli végig egy kis földre szállt angyal volt. Mint mindig, amikor valaki foglalkozik vele, és most mindig volt egy anyuka a 12-ből, aki dajkálta őnagyságát. A többi gyerek is nagyon jól eljátszott, rohangáltak a kertben, a lakásban, homokoztak, fociztak, harcoltak, X-Boxoztak, a polcról is lekerült az összes játék… a buli végén sok anyuka nagyon sajnált, hogy jézusmária, milyen kupi van itt, hogy fogok én itt rendet rakni, én meg csak hümmögtem, hogy ilyen renddel simán kiegyeznék az átlag hétköznapokon.  Szerintem azt hitték, hogy viccelek.

Búcsúajándéknak kis hűtőmágneseket csináltam.  Hőre keményedő gyurmát kinyújtottam, és  – azokkal a kiszúrókkal, amikkel a tortára szurkáltam a díszítést- kiszaggattam, száradás után egy kicsit ki is festettem. Szerintem egész helyesek lettek. Nekem a zsiráf tetszik a legjobban, mint kiderült nem csak nekem: jót mosolyogtam, mert induláskor majdnem minden anyuka a zsiráfosra akarta rábeszélni a gyerekét, persze alig volt, aki azt választotta volna.

Pünkösd hétfőn,  a vasárnapi családi vendégség utáni reggelen ráérősen iszogattam a kávémat, mikor villámként csapott belém, hogy húbakker, nekem holnapra egy klónsisak alakú tortát kell sütnöm az oviba… még jó, hogy a sarki közért magasról tett a munkaszünetre, és be tudtam szerezni a hozzávalókat. Míg Drágaember befejezte a kerítést, én megsütöttem a piskótákat, megfőztem a krém alapot, és mivel piszkosul untam már a hupikék törpikéket egyenként lesapkázni (csak így juthattam volna fehér pillecukorhoz), vettem egy nagy levegőt és kipróbáltam egy fondant receptet, amivel már régóta szemezek. Hát isteni. Ezután csak ilyet csinálok! (De legközelebb háromszoros adagot kutyulok. Most csak kétszereshez volt itthon elég mimindenség, össze-vissza is szakítottam, meg szabtam, pedig a star wars hálás torta téma, a tavalyi  R2D2 torta tök jól sikerült.)

Aztán elmentünk anyósomat felköszönteni (a május nálunk csupa ünnep).  Este meg összeállítottam a tortát. Nellinek szerintem külön antennái vannak arra, hogy mikor próbál anyu nagyon koncentrálni, hogy egy lepedőnyi vékonyra nyújtott fondantot megemeljen és a tortára simítson, mert ekkor óramű pontossággal elkezd torkaszakadtából bömbölni. Ha épp kevés a fondant, mert a.) a gyerek megette a fele pillecukrot vagy b.) anya új receptet próbál ki, akkor torkaszakadtából trillázva bömböl. Ekkor szokott Drágaember a számítógép mellől békésen érdeklődni, hogy hallom-e, hogy sír a gyerek. A folytatást a fantáziádra bízom. Na szóval ez a torta sem lett életem tortája, de azért megteszi. Tominak tetszett, és tényleg ez a lényeg, nem igaz?