Valami nem stimmel…

Tegnap délelőtt nagyon aggódtam. Kezdődött azzal, hogy amikor reggel kiléptem az ajtón, a kutya odasétált hozzám farkcsóválva, leült elém és a mancsával integetve jelezte, hogy igényelne némi fültővakarást.

Mi van?!

A mi kutyánk ilyet sosem csinál. A mi kutyánk lendületből nekem ront, felugrál rám, összekarmolja a lábam, és ha esetleg leül, akkor onnan az istennek el nem mozdul, teszi ezt szemtelen pofával, előttem a járda közepén, hogy a biciklit még véletlenül se tudjam kitolni, csak a füvön keresztül kerülve. Tegnap reggel meg, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, miután jól megsimogattam (ezt nem úszom meg, a zsebemben van ilyen mini flakon fertőtlenítő gél minta a kifli fogdosáshoz), jött mellettem és a kapu előtt félreállt, birkóznom sem kellett vele. Hm… Mikor visszajöttem, homlokráncolva vettem észre, hogy a kajához hozzá sem nyúlt, pedig ez a haspók máskor ilyenkorra már fényesre nyalja a tálját. Mondtam Drágaembernek, hogy baj van, ez a kutya beteg.

De a java csak ezután jött: mindkét fiam első szóra jött reggelizni, maguktól mentek fogat mosni, vita nélkül és gyorsan felöltöztek, Drágaember magától megtalálta a zokniját, Tomi nem mutogatta az egy héttel ezelőtt szerzett bibijét, hogy borzalmasan fáj és értsem meg, hogy így nem mehet oviba,  és időben csatarendben álltak az ajtó előtt. A kutya békésen sétálva kísérte ki őket a kapuig, nem kellett semmilyen erőfeszítést tennem annak érdekében, hogy a fiaim legalább a kapunkat tiszta ruhában lépjék át. Mikor integetés után visszajöttem a lakásba, a szokásos bömbölés helyett Nelli nagyokat kacagva birkózott a járókában egy plüsskockával. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem keresni a kandi kamerát. Mert ha nincs, akkor baj van, az egész családom, de még a kutyánk is elkapott valami vírust. A lakásban lévő szokásos kupleráj megnyugtatóan biztosított róla, hogy én immunis vagyok rá. Legalább lesz, aki ápolja őket.

Ami a családot illeti, persze csak hülyülök (bár ha a fiaim jól viselkednek, mindig gyanakszom, hogy bujkál bennük valami), de a kutyáért tényleg elkezdtem aggódni. Olyan nincs, hogy egy kiskutya egyik nap még egy szeleburdi haspók, másnap reggelre meg mintha kijárta volna a kutyaiskolát, és bele se szagol a kedvenc kutyaeledelébe… úgyis aktuális volt a következő oltása, úgyhogy felhívtam az állatorvost, még a piszkát se takarítottam össze, hogy meg tudjam mutatni. Szerencsére, mire kijött, tényleg csak egy oltást kellett neki adni, az utolsó falatig elpusztította a kajáját, megint ugrált, mint aki rugót nyelt, rám is, ami nem lett volna baj, ha előtte a mancsával nem találja el a székletmintát.

Vincét az iskola udvarán a homokozóból rángattam ki fülig koszosan, és lelkesen mutogatta, hogy a nagyítós gyűjtő dobozába mennyi bogarat meg pókot szedett össze, persze biztosított róla, hogy a tetejét jól rácsavarta. Tomi hazafelé úgy ugrott bele egy pocsolyába, hogy egy szembejövő nénit is sikerült beterítenie, itthon összeverekedtek egy kisautón, majd Tomi bosszúból kiengedte Vince összes bogarát – a nappaliban. Nelli csak az ölemben volt hajlandó elhallgatni, szóval vele volt tele a környék, amíg leszedtem egy tál borsót a kertben, pedig még ki is toltam magam mellé a babakocsiban.  Befelé jövet Kodi addig ugrált rám, míg kiverte a kezemből a tálat és végig a nyakamba ugrált, míg szedtem össze a borsót a trillázva bömbölő lányom mellett. Mindeközben bent a fiúk leszakították a partiról maradt fali lufi dekorációt, ami csak azért baj, mert ezután eltölthettem fél órát hason csúszva, hogy megtaláljam a rajzszöget, amivel fel volt rögzítve a falra. A borsót úgy pucoltam meg, hogy Nelli a hasamra volt kötve a kenguruban, így végre csönd volt, de persze borsót fejteni sokkal egyszerűbb lett volna, ha közben látom a tálat. Ma reggel már mindkét fiú lázadozott, és Drágaember is morogva húzta fel a tegnapi zokniját. Mikor az orra alá dörgöltem, hogy a fiókban ott van még vagy 4 pár tisztán, akkor közölte, hogy olyan vagyok, mint a legrosszabb alvállalkozók, csak a mennyiség érdekel, a minőség már nem.

Jo-hóóó! Visszakaptam a családomat!:-)