Duatlon

Pénteken duatlon verseny volt a városban, Vince is indult, Tomiék pedig katica táncot mutattak be a színpadon az ovis csoporttal.
Drágaember ki tudott  venni egy nap szabit, a fiúk legnagyobb örömére.
Reggel elvitte Tomit az oviba, mert még próbáltak egyet fellépés előtt, aztán kibicikliztek Vincével a verseny helyszínére. Mi utánuk Nellivel, babakocsival. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, a gyerekek bemelegítettek, Drágaember karamellával tömte őket, én meg a babakocsival a tér közepén várakoztam, beszélgettem más szülőkkel. Nelli lebiggyesztett szájjal duzzogott, még nem bocsájtotta meg, hogy a reggelt a járókában töltötte. Hát így jár, aki megeszi a Praktikámat.

Egyre nőtt a gombóc a torkomban. Tavaly is indult a lelkem, akkor a boldog tudatlanság állapotában szemlélődtem. Azóta már tudom, hogy szinte minden rajtnál elesik pár gyerek, aztán ahogy zúznak a bringákkal…tejóisten. Arra jutottam magammal, hogy tök hülye vagyok, hogy engedem az ilyesmit. Mit engedem, még én bíztattam, amikor az egyik edzés után fel akarta adni. Hát anya az ilyen?! Még talán nincs késő lefújni az egészet…

Mindenki olyan idegesítően nyugodt. Na megálljatok, mesélek én mindjárt! Istenem, csak visszakapjam épségben, remélem Drágaember nem dőlt be a nagyfiús egyedülegyedül mizériának és jó erősen megkötötte a cipőjét!
Elindultak. 500 m futás, aztán depó. (itt váltanak bringára) Babakocsival futok a depó mellé, hogy lássam, Drágaember is fut, ő látta a rajtot is, azt mondja, legközelebb gátfutásban indítjuk a gyereket, pont előtte estek el, de ő ügyesen átugrotta őket, kiabálunk teli torokból, hajrá Vinceeee! Felveszi a sisakot, bringára fel, elteker…2 km…mikor jön már vissza…szájról szájra terjed a hír, hogy valaki elesett… valaki elesett???…Ki esett el???… Hú, nem Vince volt… középmezőnyben befut, leteszi a cangát, (köszönöm Istenem!) futás, megint 200 (?) m, kiabálunk teli torokból, futunk babakocsival a célhoz, közvetítő srác poénkodik, hogy két verseny van, egy a pályán, egy meg a pálya mellett, már látom, jön a lelkem, megint kiabálunk, meg tapsolunk, meg összeöleljük. 66-ból 29. lett. Annyira büszkék vagyunk rá! Hát én ott pusztultam volna meg a felénél.
Jönnek sorban a mindenféle korcsoportos futamok, drukkolunk az ismerősöknek.
Megérkeznek az ovisok, köztük az én édes kis katicám, tündérien táncolnak, anyai szívem olvadozik.
A kölkök kikönyörgik az ugrálóvárat, 2×800 Ft/10 perc, a hülyének is megéri. Tomi egy trambulint is ki akart próbálni, de mondtuk, hogy még egyszer 1600-at nem fizetünk pár perc ugribugriért, mire fellázadt, zokniban átiszkolt a trambulinhoz, és mielőtt utolértük volna, bevetődött a háló mögé. Drágaember csörtetett utána mérges fejjel, én meg bújtam a babakocsiba, hogy ne lássák a pulyák, hogy rázkódom a röhögéstől.

Indulás haza, Tomi lázad, ő is biciklizni akar, nem igazság, hogy gyalogolnia kell. Jövőre már sokkal egyszerűbb lesz az élet, Nelli ülhet majd hátul gyerekülésen, mehet biciklivel az egész család.