Kis barackfa a kertben

„Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál. „

(Mary Elizabeth Frye)

Tomi nemrég kérdezte, hogy a madarak miért halnak meg – talált egyet a kertben. Beszélgettünk egy kicsit a macskákról, majd homlokráncolva kérdezte, hogy és mi emberek miért élünk örökké…?

Misi bácsi meghalt.

Nagyon hirtelen.

Délelőtt még a kertben tett-vett, készítgette a kertjét a télre. A gyönyörű kertjét, amiben minden fűszál a helyén volt, amiben egy szál gaz sem volt soha, takaros sorokban nőtt minden kétszer akkorára, mint nálunk.

Misi bácsi sosem panaszkodott, igazi felüdülés volt vele beszélgetni ebben a nagy elégedetlenségben. Sosem szidott senkit. Ő békében éldegélt a világgal. 5 év alatt egy hangos szót nem hallottam tőlük, csendesen, szeretetben éldegéltek a szomszédban a feleségével. Sokszor gondoltam, hogy így szeretnék majd én is megöregedni Drágaemberrel.  Mindig mosolygott, és sokakkal ellentétben sosem mondta nekem, hogy minek nekem ekkora kert, ha nem bírok vele. Nem szólta le a „bio” kertemet, a csalánfőzetemet.  Ha kérdeztem, mindig türelmesen és szeretettel magyarázott (én úgy kerültem ide, hogy azt se tudtam, hogy kell megfogni egy kapát), ő tanított meg metszeni is. Eleinte mindig őt figyeltem, hogy mikor mit ültet, és akkor ültettem én is. Vígasztalt, amikor véletlenül kigyomláltam egy sor sárgarépát, és elismerően mosolygott, amikor az első epertermésből megkínáltam. Szerette a gyerekeimet, jókat kuncogott, amikor a csínyeikről meséltem neki. A kert már sosem lesz ugyanaz nélküle.

Van egy kis barackfa a kertben. Tőle kaptuk. Ha valaki látott, biztos hülyének nézett, hogy mit beszélgetek én egy fával, és bőgtem, mint egy gyerek, és jól megmondtam neki a magamét, hogy hát ezt most miért…?