Imádom a vendégeket. Mindig úgy örülök, ha jönnek. Mert hozzánk az esetek 95%-ában olyanok jönnek, akiket szeretek, akikkel jó az étkezőasztalhoz letelepedni egy kávé mellé, sütit enni, vagy a kertben sütögetni, szeretem, amikor egy csomó gyerek szaladgál körülöttünk, szeretem, amikor zsong az egész ház. Na, nem mintha nem zsongna magától amúgy is.
Egy baj van ezzel az egésszel. A takarítás. Persze ismernek már, mint a rosszpénzt, tudják, hogy nálam mindig kupi van, na, azt csak kevesen, hogy mekkora. De mindenkit szépen hozzászoktatok. Amikor először jön hozzánk valaki, akkor teljes pánik van, 2 napig suvickolom a lakást, levadászom a pókhálókat, letörlöm a konyhabútor ajtókat is (miért kellett nekem fekete, miééééért?!), leporolom a könyvespolcot, kimosom az ágytakarót, elpakolom az előszobából a cipőket, meg minden. Aztán legközelebb már ekkora ügyet nem csinálok belőle, aztán még akkorát se, vannak olyan barátnőim, akik ha jönnek, már csak arrébb rugdosok mindent az útból, hogy ne essenek hasra az asztalig. Ha mákjuk van, nem könyökölnek bele a tegnap kicsöpögött tejbegrízbe. Remélem rájöttek már, hogy én így fejezem ki a szeretetemet.
Ma olyan vendégeket vártunk, akiket már ezer éve ismerek, de még sosem voltak nálunk. Szerintem akkor lepődtek volna meg a legjobban, ha csilli-villi rend fogadja őket, de hát hiába a régi barátság, mégiscsak első körösek, csak rendet kellene csinálni, mert úgy illik, vagy mi van. De én azt nagyon útálok. Tudom, mindenki utál, de én még annál is sokkal jobban, szóval addig halogatom, amíg csak lehet. Ennek persze az a vége, hogy az utolsó utáni pillanatban látok hozzá, és légyszi segíts!- felkiáltással rebegtetem a szempilláimat Drágaemberre.
Na, szóval Drágaember iránt én nem múló szerelemmel viseltetek, és innen is csókoltatom, de nem tudom eldönteni, hogy ilyenkor engem szívat, vagy ez ilyen általános pasi dolog. Mert amikor 1 órával a vendégek érkezése előtt még saras a WC padló, hegyekben áll a mosatlan, nincs beágyazva, nincs kiporszívózva, én meg még a szilvás pitén rendezgetem a gerezdeket a torkaszakadtából bömbölő Nelli mellett, és a visító frász határán egyensúlyozva kérem, hogy segítsen, akkor nem kifejezetten a TV komód mögötti mindenféle kábelek akkurátus letisztogatására gondolok. (Bár ha belegondolok, apukám is mindig a fiókokban kezdett rendet csinálni, amikor anyukám fülig havazódva megkérte, hogy segítsen már a takarításban.) Mondtam neki, hogy de jó, ha már ott van, kipakolhatná, és egyenként letörölhetné a DVD-ket is. Látta, hogy mindjárt toporzékolni fogok, ment is a porszívóért. Kiürítette a tartályát, majd homlokráncolva az orrom alá dugta, hogy tudom-e, hogy le van róla törve egy pöcök, ami a telítettségjelzőt működteti, mégis hogy a fenébe sikerült azt onnan letörnöm, és hogy nem láttam-e a pillanatragasztót. És akkor én lenyeltem a mindenféle ötleteimet, hogy mit ragasszon és hova, biztosítottam róla, hogy borzasztóan sajnálom a káreseményt, mea maxima culpa, de a telítettségjelzőt eddig sem figyeltem, mert tapasztalatból tudom, hogy még feléig sincs a tartály, amikor a szivacsot már ki kell ráznom/mosnom, különben nem szív rendesen, és ha már szétszedem, mindig ki is ürítem a tartályt. Az ügy tehát nem halaszthatatlan, és NAGYON örülnék, ha most végre a porszívózásra koncentrálnánk. Mire ő, hogy jó, de ha ezt is tönkreteszem (hahhhaha… nem is tudom, ki porszívózott sittet az előzővel), akkor legközelebb max. kétezerért kapok újat.
Amikor megérkeztek, drága Öreganyám biztos lehetett benne, hogy nagyon közel áll hozzám 🙂